Novella-mozaikok/1

SZÍNKAVALKÁD

Poros, kövér galamb száll fel sietősen csapkodva a vakító kékségbe, amint megérzi kopott cipőm közelségét. Otromba, szürke madár, szürke tollakkal, szürke szívvel, szürke lélekkel, szürke szemekkel. Nem láttam, de biztos olyan. A galambok szeme színe nem érdekel, ám az eleséget kínálgató árus kék tekintete annál inkább megérte azt a pár forintot, amit egy zacskó magért hagytam ott nála. Ez időtlen ideje volt, az egyik első kékszeműm; jól emlékszem, a NAP után semmi más nem ébresztett fel a semmi-létből, mint a tekintetek.

A NAP napfényesen, mesélgető madárcsicsergéssel kezdődött, ahogy mindegyik nyáron. Iolani és én megszállott imádattal a vízen mulattuk az időt, mindaddig, amíg a Nap hirtelen el nem lopta tőlünk a fényt, és a felhők nem kezdtek jeges könnyeket szitálni ránk. A napból a NAP változott, mikor a morajló hullámszőnyeg magába rántotta a törékeny halászcsónakot, és utoljára láttam Iolani rám mosolygó tekintetét. Talán tudta, mi következik, és boldogan merült a habokba, a vízbe, ahogy mindig kívánta; nem tudom, akart-e egyáltalán menekülni. Neki lett volna oka rá; nekem semmi nem érte meg az életet, de kimentettek ellenkezésem ellenére is.

Mikor egy nappal később meg kellett erősítenem, hogy valóban ő a lány, aki tegnap déltájt eltűnt a habokban, láttam őt még egyszer, azonban a csukott tekintet olyan, mintha sosem lett volna a világon.

A NAP után minden egyes nyári napon gyilkos váddal ébredtem: megöltem a barátnőmet azzal, hogy túl mélyre hajszoltam azt az otromba, szürke csónakot. Otromba és szürke, akárcsak az ereszekről sandán kurrogó galambok.

Aztán egy reggel a kétségbeesés fullasztó ereje riasztott fel, és mezítláb átszaladtam a szomszédba megkérdezni a mamáját, hogy milyen volt a szeme színe. - Nem tudom, kincsem - válaszolta könnybe lábadó szemmel a napokban emberöltőket öregedő nő, és tehetetlenül megsimogatatta a fejemet. Nem igazán értették, hogy miért megyek át minden egyes nap újra meg újra, és teszem fel a kérdésemet, mint a beakadt rádiószalag. Mikor a papája megelégelte a műsoromat, elhessegetett, mondván, bizonyosan barna volt, akárcsak az övé.

Azóta gyűjtöm a szemeket, mindenkiét, akivel akárcsak egy szó erejéig is szembenézek; hogyha csak egyet is elhagynék, megfulladnék a bűntudatban. Néha elgondolkodok azon, hogy vajon valóban lelkiismeretfurdalás-e, amiért művészetté fejlesztettem a gyűjteményemet. Az élénk vagy pasztell, szivárványszín tekintetek a szobám falán megvédenek mindenfajta kísértéstől, és oltalmazó páncélba borítanak. A festésben kiélem önmagam maradék ifjúságát, és minden egyes szempárral újabb napot festek magam elé, amin biztonságban vagyok.

A szempárok a legizgalmasabb dolgok a világon, az elméletem szerint nincsen két egyforma tekintet, nekem mégis meg kell találnom Iolani szemeinek színét, másképp céltalanná válok. A szüleim már réges-régen rájöttek, hogy a NAPon másik lányuk lépett be a házba délután, mint aki hajnalban elment hazulról. A rengeteg sírásnak és rengeteg szeretetnek is csak a látszólag rendben folyó mindennapok lettek az eredményei. A változatosságot csak a szempárok jelentik, minden nap újabb csemege, csak nyitott szemmel kell járnom. Iolani halála felnyitotta a szememet: az ő elveszített tekintetéért cserébe annyi tükröt pillanthattam meg több száz ember lelkébe, amiért nem túl nagy egy ekkora áldozat.

Ahogy végigsietek az utcán, megállít egy kisfiú, hogy elejtettem az egyik táskámon fityegő kulcsomat. Miért kéne ahhoz, hogy haza tudjak menni? Nem sietek sehova, temérdek időm van várni a járdaszegélyen is. A szempárok nem futnak el, mindig megtalálnak újra és újra. A kisfiú tekintete sötét barna, mustáros árnyalattal. Néhány perc múlva a jól ismert portás-szempár fogad az iskola kapujában: emlékeim szerint sápadt zöld, most azonban mintha a szokatlan fényben egészen sárgás lenne. Az osztályomban rám váró tizenhét szempár mind egyöntetűen feketés, ahogy végignézek rajtuk; a kinti napfény elvakított, jól ismerem mindegyikük tekintetét, és egyáltalán nem olyanok, mint az éjszaka. Azonban a nap végére sem változik a sötétségük, riasztó gombszemekként merednek rám. A fekete szemeket nem szeretem, ez az egyetlen fajta, amiből egy sincs a szobám falán. A villogó pillantások kereszttüzéből megkönnyebbülten menekülök a kinti, késődélutáni langyos világosba. Mikor bevásárlás után a számomra eddig ismeretlen kasszás kezébe nyomom a pénzt a sarki boltban, újabb szempárral ismerkedek meg: világoskék, alig látható sötétszürke pöttyökkel. Mosolyogva fordulok hozzá ismét nejlonszatyorért, azonban az arcában ülő fekete szemek alattomosan villannak rám. Gondolkodás nélkül felnyalábolom a kifizetett tejet és narancsot, csukott szemmel menekülök ki a szabadba. Mikor felpattannak a szemeim, ismeretlen emberek ütköznek a testemnek, fekete szemeik erőnek erejével taszítanak hátra, és futva indulok az ellenkező irányba.

Hálás vagyok a kisfiúnak, amiért felvette a kulcsomat, senki nincs otthon, hogy beengedjen a tekintetek tömkelege elől. Mikor megkönnyebbültem belököm magam mögött az ajtót, és kilesek a mattüvegen, az utca néptelen. Úgy látszik, ide már nem mertek utánam jönni.

Mégis szaporán dobog a szívem, és szédítő köd gomolyog az érzékeim mélyén; a lépcsőkorlátra támaszkodva felbotorkálok az emeletre, és a szemeim nyugtatására kiéhezve nyitok be a szobámba. Jól ismert pillantások fogadnak: csak Iolanié nincs köztük, de az ezernyi más szín kárpótol érte. Lassuló szívdobogással, földöntúli mosollyal huppanok le a padlószőnyegre, és a kezembe temetem az arcomat; most már nincs okom félni, minden rendben, megvédenek az oltalmazóim. Hálás tekintettel pillantok föl a négy, mesteri tökéllyel kipingált falra, azonban a mosoly elhal az ajkamról, és helyette halottakat felrázó sikoly hagyja el. Mindegyik fekete. Fekete örvénybe csöppentem, mindenhol gyászoló szempárok vesznek körbe, elnyelik a pillantásomat. A padlóra vetem magam, és zokogva borítom a fejemre karjaimat.

Lassan, csöndesen sírdogálva megválaszolom a saját kérdésemet: nem a bűntudat okozta a szempárjaim iránti megszállottságot, hanem az őrület… Néhány nappal később gyerekkori orvosomtól tudom meg, hogy színvak vagyok, valószínűleg akkora stressz ért, hogy az agyam nem képes értelmezni a színeket. Saját magam is összeesküdött ellenem, hogy megleljem Iolani szempárjának a színét, de nem adhatom fel, eltántoríthatatlannak kell lennem, az őrület még mindig az enyém, és hogyha akar, pusztító lángokat tud fellobbantani…

-- a Iolani név Mennyországot jelent --