AZ UTOLSÓ MADÁR
A káosz lassan alábbhagy körülöttem.
Ami néhány napja kezdődött, lassan lecsengeni tetszik a levegőben, és nemsokára véget érnek a szemem előtt villódzó képkockák.
Mikor a világ eldugott sarkaiban darabokra hasadt a föld, mikor néhány paradicsomi, lakatlan szigetet eltöröltek a felszínről a hullámok, akkor mindannyian azt kívántuk, hogy - akárcsak egy szerencsétlen földrengés -, érjen véget a tragédia mihamarább.
Másnapra nem maradt kétség felőle, hogy ez az utolsó katasztrófa, ami beborítja a Földet, és amely után egyetlen porszem sem fog tanúként szolgálni, hogy itt többmilliárd különös lény otthona állt egykor. Nem lesz idő, amelyben valaha létezett és létezni fog a helye. Hirtelen mindenki a végtelenségig akarta nyújtani a káosz napjait.
Számomra most mégsem az a legőrjítőbb, hogy tudom, bármikor semmivé porladhatok saját magam is. A földrengés, a talajból érkező morajlás, a vadul áradó víz zaja, a szél eszelős süvítése mind az emberi világ maradékai. Mindenki általuk lelte a halálát, egyesével, szép sorban. Köztük volt a kislányom, akit csak hétvégénként engedtek át nekem; a halam az akváriumból, a szomszédom, aki a szobája beton-sarkában próbált megbújni a sorsa elől. Nem maradt mellettem támasznak a fal a kedves festményeimmel, és nem védett meg a szilárd tető a fejem fölött, hiába marasztaltam.
Forgószél vagy az Ő játéka a levegővel tépázta meg a menedékemet? Lényegtelen, hiszen hamarosan a repedezett padló is alkotórészeire törik a lábaim alatt.
A gondolataimmal próbálok menekülni, csomót találni a kötélen, amely még az emberi léthez rögzít. Eltűnődöm, hogy vajon hányan lehetünk még, akiknek dobog a szívünk. Bizonyára nem sokan.
A mindenségből mindössze három dolgot tudtam megnevezni, ami a hajdani Föld maradványának tűnt számomra: a sötétség ott, ahol a bolygómagnak lett volna a helye; a fény az ég és a szétfoszló felhők között fel-felbukkanva; és utolsó mentsvárként a társasházunk emeleti szobájának dohos padlózata, amivel erőtlenül sodródtam a kettő között.
Én magam már félig elenyésztem a félelemtől és a megszeppenéstől. Hason feküdtem a rengő betonon a semmi fölött, és a szőnyegem szélébe kapaszkodva bámultam a mellettem nyújtózkodó világméretű fát.
A Föld egykori színén gördültem ide-oda, próbálva megőrizni a parányi talajt a kezeim alatt. Csodálkozó tekintettel följebb emeltem a fejem, és megbámultam a fa koronáján türelmesen várakozó millárdnyi hófehér tollú galambot. Rendezett sorokban bólogattak az égbe, izgatottak voltak, tudták, hogy készül valami.
Kíváncsian kinéztem a betonperem fölött is, ám azt hittem, leszédülök a feketeségbe. A gyomrom összerándult és behunytam a szemem, ám a röpke másodperc alatt is belevésődött az emlékezetembe a fa gyökerén vijjogó, egymás tollára-fejére taposó fekete varjak látványa. Görbe karmaikkal próbáltak feljebb küszködni magukat a magasba, ahol én voltam, züllött bogarakként csüngtek a fa súlyos gyökerein.
Furcsa gondolatok férkőztek a fejembe, olyanok, amikre már túl késő időt vesztegetni. Hogy bárcsak ne tettem volna azt, amit öt éve tettem a családommal. Hogy bárcsak más életem lett volna, hogy lett volna erőm harcolni értük. Gyávaság és könyörtelen viselkedés a szeretteiddel… Ezzel fognak elszámoltatni, és alighanem kellemetlen beutaló lesz a sivítozó varjak közé.
Elkezdődött… A betonpadló megreccsen alattam, és megrázkódik, mintha áramütés érne. Azt hiszem, hogy lesodródok róla, miközben elenyészik, de mégsem ez a vég… Rusnya karmaimmal zuhanás közben épphogy megragadom egy szállongó gyökér legvégét. Pánik borítja be az agyamat, már úgy gondolkodok, mint a varjak, akik a fülembe rikoltoznak. „Följebb, följebb, engedd, hogy lelökjelek, te nem vagy életrevaló! Följebb kell jutnom!”
A hangzavar és a lenti félhomály közepette is érzem, ahogy a fa teste óvatosan megrázkódik, majd egyre bátrabban tárja az ágait a magasba és lengeti a gyökér-fonatokat a mélység felé. Görcsösen kapaszkodva a sáros gyökérbe, lenézek: egyre több halálmadár potyog le a semmibe, hörögve kiáltozva az odafönt osztogatott élet után. Fölnézek, és a szememet varjúkönnyek csípik, a tollaim mélyén lapuló apró szív megdobban: alig remegve belátja, hogy elveszett, nincs olyan jóság, amely megmentené őt… Fölöttem csodás fehér tollak robaja örvénylik a fény felé, de én visszanézek: a sötétség hívogat, alig várja, hogy közelebbi barátságot kössünk.
Sorjában rebbennek fölfelé a galambok a felhők fölé, mellettem pedig gonosz ütemre hullanak a fekete rikácsoló gombolyagok, a fa makacsul táncoltatja a gyökereket, melyek a menekvést jelenthetnék.
Vége… A karmaim elernyednek, és a kapaszkodó kicsúszik olajos, sötét tollaim alól. Zuhanok… Behunyom a szemem, szédülök…
Mégsem. Mintha langyos fuvallat sodorna ide-oda a félhomályban. Hol erősen, hol gyengédebben dobál fölfelé. Rossz irányba zuhanok. Felcsapódnak a szemhéjaim, és kinézek a világosságba. Tovább röptet a szél, mígnem föleszmélek, és megrázom a szárnyaimat. Kitárom és próbaként megmozgatom őket: felfelé szállok velük, fölfelé örvénylek sok-sok fehér és szürke madárral együtt.
Mellettem még sokan tartanak oda, ahova én… Sok-sok hófehér galamb, akik sejtelmes dalt zengnek hálaként, amiért a fénybe térhetnek… Mi, poros varjak csak rázogatjuk a tollainkról a ránk tapadt sötétséget és hullatjuk a könnyünket a mélységbe, ahonnan felszárnyaltunk…
