2008. november 18., kedd

Third volume

A legjobb zene amit ajánlhatok ehhez a vershez, az a csönd; lehetőség ill. igény szerint meg lehet fűszerezni egy kis esőkopogással :)

Énekem nem hallotta senki sem -
Lonely painter's song in the rain

Énekem nem hallotta senki sem;
nyom nélkül suhant át a lelkeken...
minden szavam soha még
fuvallat sem lehet a ti szíveteken!

"Köd ette magába a macskaköveket;
vihar söpörte ki a kósza lelkeket
hamis magaszttal
a dóm kapujából,
cselszövő suttogással
a sikátor sóhajából...
Egyetlen árny vet béklyózó tekintetet,
hogy emlékbe vésse bágyadt szemeteket.

Vajon hol hagytátok az embereket?
Tűnődöm... és értem, ne féljetek:
hiszen láttam azokat a lényeket
- lelketlen, hamis teremtményeket!
Elég jól ismerem a titkaitokat:
vakon elbújtatok előlük, hogy
megóvjátok filigránlelketeket.

Miért mesterkéltek fantomokat?
Hová is rejtettétek vágyaitokat?
Meséljetek, sírjatok nekem,
én uralkodhatok a szíveteken!
Súgjak nekik irtózatos álmokat?
Könnyes bosszút küldjek értetek?

Kreálhatok mulandó pillanatokat:
bódító zápor mossa el szavatokat,
villám lobbantja fel képeteket;
míg fohászt kántálok értetek,
titkon lesem románcotokat.

Bevégzem majd parányi foltsorsotokat,
és össszetépem béklyózó kötelékeimet;
az első álomra bocsátó vad konduláskor,
tébolyult galambként a harangozáskor.

Színeitek türelmemként fakulnak majd el,
Kezeiteket gondolattalanul szakítom majd széjjel;
Palettámnak ez egyszer fizetek is: értetek, vérrel.


Nyugtatóként festettem meg viharos lelkemet,
míg ti megéltétek sosemvolt szerelmeteket.

Talán mégiscsak a képzeletem játszott veletek."

Festményem még tüske sem lehet érdes szíveteken,
feledjetek hát el, és könyörögjetek érettem végtelen.
Énekem úgysem hallotta senki sem;
az én mindenem túltesz mindezen…

2008. november 2., vasárnap

Second volume

Zenei aláfestésként érdemes meghallgatni ezt a zenét :)


Suhogás

Ezernyi ritmus lobban a zenében,
hangok keringőjeként
csendült fel az imént,
hogy lobbanó gyertyák tüzében
ébredjen megannyi pillanat,
lüktető eszencia lelkeként,
egy haldokló visszhang tükrében
foganjon röpke alkonyat.

Ezernyi fátyol libben az éjben,
pezsgő szólamként,
tündöklő maskaraként
árnyékot festve az égben,
ahogy megannyi tekintet
télben elfeledett fogvatartója
csipkés, villódzó kísértetként
szerteszét tekintget.

Amint ezernyi halott pillantás
suhan át a túlvilágról a térben,
Megannyi szólam rohan
féktelenül az éjfekete vérben;
hófehér élettelen foszlányok
lengnek folyamként,
értéktelen aranyként
A susogó csillárfényben.


Üveggömb-emlékként a szélben
foszlik szét az alkonyat az éjben,
estélyként, ezerszer újraálmodott
rongyos üvegkastélyként,
megannyi zuhanó illúziócseppként
néhány kísértetiesen eleven mesében,
ahogy az álommá lényegülő élet,
suhogásban és suhanó zenében.