Tehát, a követelményük egy SEMLEGES novella volt. És... íme a kritériumok:
- legyen érdekesen, színesen megírva
- a végén legyen valamilyen poén, csattanó
- a főszereplőnek nem lehet neve => vagyis "Főszereplő"-nek hívják
- nem derülhet ki a főszereplő neme és kora, ill. minden korosztállyal behelyettesíthető kell, hogy legyen
- íródjon E/3-ben, legyen egyszereplős novella
- nem szerepelhet benne konkrét lakhely
- nem szerepelhetnek benne gyilkosok, rablók, bűnözők, prostituáltak, házzasságtörők, aberráltak, elmebetegek, stb.
-ne legyen szomorú, költői, elvont, depressziós, nem lehet benne horror, varázslat, angyal, ördög, szerelem és halál...
- SEMLEGES témájú legyen!
- olyan legyen, hogy bárki elolvassa, bele tudja magát képzelni a főhős helyzetébe és büszke legyen rá
- Nem lehet szomorú a történet és semmiképpen nem végződhet tragédiával! A vége mindenképpen happy end legyen!
Egy Novella
A késő reggeli napfény hosszas tétovázás után bepillantott a szobába: a rendetlenül összehúzott függönyök között bámult az összetekeredett takaró alatt nyugtalanul forgolódó alakra. Kitartóan pislogott be a szűk helyiségbe a gomolygó bárányfelhők mögül, míg végül Főszereplő bosszús sóhajjal felült az ágyban. Szemét leárnyékolta a fény elől, úgy igyekezett lerázni magáról az álma maradékának kötelékeit. Pár percig erőt gyűjtött, majd a szemhéja alól lassan hunyorogva lenézett az ablakon túl szürkéllő utcára. Onnét a szemközti járda mögött messzire elnyúló parkra siklott a szeme: a város közepén természetellenesen zöld koronájú fák között helyenként ráérős emberek mulatták az időt, apró, élettelen, elszórt pálcikafiguráknak tűntek a távolból.
Főszereplő engedélyezett magának még néhány percnyi semmittevést, aztán mindenféle lelkesedés nélkül az ágy szélére mászott, és lehasalt, kezével belekotort az ágy alatti sötétségbe a papucsa után. Rövid tapogatózás után félsikerűnek könyvelte el a hadműveletet. Ezután ösztönösen a sarokba állított, ruhákkal zsúfolt fotelben gubbasztó rőt szőrű macskához lépett:
- Megengeded? - kérdezte szórakozottan. Macska sértődött fújtatással ugrott le a ruhatornyon fekvő papucsról, kitérve gazdája keze elől, és zászló-farkával felháborodottan integetve elvonult a fekhelyére. Főszereplő elégedetten bújt bele a jobb napokat látott bal lábbelibe. - Köszönöm - biccentett a leheveredő állatnak.
Szórakoztatta őt, hogyha beszélhetett valakihez, Macska pedig a tökéletes társalkodó szerepét töltötte be - az emberekkel néhány percnél hosszabb időre nem tudott szót érteni. Pedig szívesen beszélgetett volna mindegyikükkel, ahhoz viszont túlságosan zárkózott volt, hogy bárkinek is legyen türelme jobban megismerni őt. Néhány igazán jó barátján kívül - ők tanították meg arra, hogy ne adja fel önbecsülését csak azért, mert a többi ember önként megfosztja magát attól az ajándéktól, amit a barátsága jelent.
Főszereplő fegyelmezően megrázta a fejét, hogy elterelje gondolatait, és határidőnaplóját a hóna alá csapva kibattyogott az otthonos konyhába. A családból már senki sem volt otthon, az indákkal díszített tapétába vert, hűtőszekrény melletti szögeken csak a saját kulcsa és esernyője árválkodott. A kicsiny helyiségben kellemes emlékillat érződött: a többi itt lakó munkájáé, a reggeli postával érkezett képeslapok híreié, az esti olajos palacsintáé.
Gondolatai össze-vissza rohangásztak, miközben semmiről sem szóltak igazán; elmerengve forralt magának egy bögre tejet, majd lábát feldobva az asztalra kényelmesen hátradőlt, és ölébe húzta a vaskos, tíz év minden egyes napjára szóló puhafedelű határidőnaplót. Felcsapta a tizedik év első bejegyzéseinél, és egyesével pergetni kezdte a vékony, fényes oldalakat. Szaporán lüktető szívvel hajtotta el az utolsó lapot a mai dátum oldaláról: meg akart bizonyosodni róla, hogy valóban Ma van az a nap, amelyre várt. Mikor elolvasta a nyomtatott vonalakra tíz évvel ezelőtti betűivel feljegyzett, görbe vonalakkal bekeretezett szavait, megkönnyebbülten mosolyodott el, és behunyta a szemét, igyekezett elnyugtatni fölöslegesen aggódó szívverését. Néhány korttyal kiitta a bögréjéből a langyossá hűlt tejet, majd nagy levegőt véve átadta magát saját utasításai örvényének:
Biztos vagyok benne, hogy nem változtál - még mindig legkorábban délelőtt tízig alszol, ha teheted -, úgyhogy itt az ideje átvenned a pizsamádat. Készen vagy? Akkor elindulhatsz az Úton, legyél figyelmes, kövesd a nyomokat. Ez a te Napod arra, hogy kilenc idegen után most a saját életedbe csempészd vissza az elfeledett adományt. Kellemes utat!
Az első megálló: -- Sétálj arra a helyre, ahol összecsap világos és sötét, keresd meg a fekete királynő márványkövét. Áss a föld mélyére, hallgass a zenére! -- Ne feledd hátrahagyni az útjelzőt egy újabb idegennek.
Főszereplő arcára másodpercek alatt mosolyt csaltak tíz évvel ezelőtti önmagának szavai: régen elfeledkezett róla, milyen csoda volt kitalálni ezt a napot azoknak, akik hozzá hasonlóak. Most ismét olyan jólesően naivnak és lelkesnek érezte magát, mint akkor; egy percig se tétovázva farmert, pólót és sportcipőt húzott, majd felszabadultan vágott neki az Útnak. Mit nem adott volna érte, ha tudja, mit éreztek az idegenek, mikor ráléptek ugyanerre az ösvényre. Egyetlen dologban azonban sosem kételkedett: hogy mind a kilenc évben olyan végleg kiábrándult és őszintén életkedvtelen emberi lényt szemelt ki, aki megbecsülte azt az egyszerű ajándékot, amit ő nyújtani tudott bárkinek. És amilyennek ő is érezte magát.
Most a kitépett naplóbejegyzéssel a zsebében, karjait szabadon lóbálva a langyos szél ritmusára, nyugodt léptekkel, azonban a szíve mélyén leküzdhetetlen izgatottsággal vágott át az ablaka alatti üres utcán. A park árnyas fái közé belépve arra indult, ahova az első jelzőtábla irányította. Az útját több - a szobájából már látott - pálcikafiguráé keresztezte, de biztosan tudta, hogy ez egyszer az ő célja a legértékesebb. Senki sem vett tudomást a jelenlétéről, minden más figura el volt foglalva azzal, hogy ne térjen le a saját maga által kisajátított, személyre szabott ösvényről - mint mindig.
Főszereplő néhány perces gyaloglás után meglátta a park lelkét; ez volt a célja, bár a szív, a hatalmas, halakkal és tavirózsákkal zsúfolt tó a turisták és a helyiek sokkal kedveltebb helye volt. Főszereplő azonban mindig is sokkalta kellemesebben érezte magát a bokrokkal határolt, földöntúlian zöld fűtenger közepén álló parányi márványsakktábla világában. Az ellenséges bábuk most szanaszét hevertek a világos-sötét márványon. Nem vesződött azzal, hogy a helyükre tegye, vagy akárcsak felállítsa őket, átvágott a táblán, és letérdelt a fekete királynő fekete márványköve mellé. Ezen a helyen nem volt szüksége óvatosságra, de meg akart győződni róla, hogy egyetlen kósza vándor se szemtanúja a titkának, úgyhogy felpillantott; elégedetten állapította meg, hogy mindenki más másfelé jár - nagy szerencséjére.
Visszafordult a sötét márványkőhöz, és az ujjával óvatosan felfeszítette; mikor sikerült eléggé felnyitnia, kitámasztotta cipőjével, és óvatosan, nehogy eltörjön, lefektette a fűbe a sakktábla szélén. A helyén a föld nyirkos volt, ahogy Főszereplő beletúrt az ujjaival; jó néhány perccel később már csinos sárkupac díszlett a márványköveken, de ő izgatottan ásott tovább. Tisztában volt vele, hogy egyik idegennek sem volt a kötelessége, hogy visszatemesse a nyomokat, amelyeket talált, de bízott benne, hogy olyan embereket választott, akik ismerik a csodák ezen fajtáját, és megőrzik egymásnak. Akkor csillant fel a szeme igazán, mikor valamilyen újfajta, ismeretlen anyagra kulcsolódtak az ujjai; óvatosan, hogy megóvja, húzta ki a nedves, többrét hajtott papírlapot a mélyben sáros-vizes földből. Nem foglalkozva azzal, hogy koszos lesz és átázik a ruhája, leült a sakktábla hűvös kövére, és lábait felhúzva széthajtogatta a vonalazott papírra írt üzenetet. Bár a betűk helyenként elmosódtak, ennek ellenére bármikor felismerte volna a tíz évvel ezelőtti önmaga kézírását. Régen elfeledkezett róla, hogy mit üzent a kiszemelteknek, és hogy milyen megállókat választott a nyomok elhelyezésekor, így néhány percébe telt, amíg az idegenekhez hasonlóan kibogarászta a következő útmutatót; mikor a szöveg végére ért, fejét csóválva, sietősen söpörte vissza a kiásott földet és az ázott papírt a gödörbe. Gondosan visszahelyezte rá a márványkövet, majd, mint aki sosem járt errefelé, rátért az egyik vöröses kaviccsal leszórt ösvényre; míg elsétált a park szélére, gondolatai folyton az első nyom körül barangoltak; a naplólapon ez állt:
Második megálló: Kedves Illető! Fontos, hogy ami itt elhangzik, azt semmi esetre se vegye túlságosan komolyan! Csak a nagy részét, a szortírozást a fantáziájára bízom. Érdekeli, hogy miért szemeltem ki Önt kísérletem alanyául? Ennek magyarázata igazán egyszerű: minden bizonnyal érzékeli az elégedetlenségi tüneteket és a testi-lelki fájdalom egyéb jeleit az életében; ezek sajnos egy igen gyakori - amennyiben időben felismerik, gyógyítható - betegség, a krónikus boldogtalanság megjelenésére utalnak. Módszerem eme megbetegedés legyőzésére igen egyedi, forradalmi újítás, terápiámat az „Éppen itt az ideje…” kezdetű mondatok pozitív kisugárzásának jótékony hatására alapozom. Bár sikeressége tudományos úton még nem bizonyított, most kedvezményes ajánlatunk keretében Saját Maga győződhet meg arról, vajon helyes-e az elméletem. (Vendégkönyvet a kúra végén biztosítunk.) Figyelmeztetés: felsőfokú bizonyítvánnyal semmiféle orvosi szakterületen nem rendelkezem, a terápia esetleges mellékhatásaként szívkörnyéki örömmámoritis léphet fel, sajnos ennek semlegesítésére még nem dolgoztak ki hatékony módszert… Amennyiben részt kíván venni a kúrán, jelentkezése máris véglegesítésre került.
Mostantól kezdve nincs más dolga, mint követni az utasításaimat. Lazítsa el magát, elkezdjük az első gyakorlatot: belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, na még egyszer utoljára… Rendben. Most, hogy normalizáltuk a vérnyomását, kezdhetjük a szellemi tornát. Először is, látja arrafelé azt a magas sorházat? Nem azt, egy kicsit még jobbra. Most már jó. Tehát, arrafelé elbújt egy villamosmegálló; az első feladata: megkeresni. Hogyha sikerült leleplezni a rejtekhelyét, vegye szemügyre a falán található térképet. Figyelmesen, minden részlet fontos lehet! Egy időre elválnak útjaink, ne feledje, kövesse a kulcsokat, akkor nem fog eltévedni!
Főszereplő ruganyos léptekkel kerülte meg a park egy kiugró negyedét, míg rálátása nyílt a villamosmegállóra - apró mosoly suhant át a vonásain látva, hogy a helyes, olyan rég megtett irányba tart. Visszaemlékezve, régen sokat közlekedett ezzel a járattal, azonban mostanában már szívesebben ült biciklire. Jólesően húzódott be a megálló árnyékába, és szemügyre vette Város térképét: első látásra ugyanolyan pókhálószerűnek és kacifántosnak bizonyult, mintha összegyúrtak volna egy tál spagettit a ráreszelt sajttal. A figyelmes szemlélőnek is csak néhány pillanat után szúrt szemet a város metróhálózata által kirajzolt ábra, aminek egyes vonalait korábban valaki már megerősítette fekete ceruzával: a jellegzetes kulcs fogantyúja Város térképén délnyugat felé mutatott, a nyaka pedig közelebb hajolva az Egy Tér felirat mellett ért véget. A térkép mellett a megálló üvegfalán alkoholos filccel sietősen odakanyarított mondat állt:
Szálljon fel az első érkező szerelvény utolsó kocsijába. Bizonyára időtlen ideje volt, mikor utoljára csak azért szállt villamosra, hogy figyelje a hátsó ablak túloldalán elvándorló síneket. Most éppen itt az ideje újra kezdeni… Figyelje a megállókat, nehogy elfelejtsen leszállni!
Főszereplő hirtelen felkapta a fejét, ahogy a kanyarban megcsikordultak a balról érkező karcsú villamos kerekei. Mikor belenézett a mozdony jellegzetes, mosolygós jármű-arcába, a villamosalkatrész-gyár sötétkék, keresztbetett kulcsokat ábrázoló márkajele hívogatóan tekintett rá, halkan súgva a gondolatainak, hogy ez a következő ajtó a labirintusban. Felugrott hát az egyik kocsira, de nem ült le; nem tudott volna nyugodtan utazni, és nem szerette volna elszalasztani a megállóját.
Alig néhány perc elteltével azonban sokkal feltűnőbb utalás figyelmeztette, hogy ideje leszállni, mint azt gondolta volna: a parktól számlálva a második megálló Város egyik kedvelt sétálóutcája volt, tíz évvel ezelőtt is, most is, a nosztalgia pedig mindig is az efféle helyekre vonzotta az embereket. A Kulcs utca a hajdan ezen a környéken élő kulcsokat, zárakat, lakatokat készítő mesteremberek előtt való tisztelgésként kapta a nevét – Városban minden művészetnek saját kerülete volt. Főszereplő leugrott a csikorogva lefékező villamosról, a járdaszigeten megvárta, míg a jármű elzajong előtte, aztán sietősen átindult a túlsó járdára. Még éppen az utolsó, túl kései pillanat előtt hatolt be a tudatába a jobb oldalról száguldva érkező vajszínű taxi motorjának robajló hangja. Bár idejében ugrott vissza a járdára, Taxisofőr hangos litániája a felelőtlen közlekedésről még percekig visszhangzott a fülében. Főszereplő mindenféle megbánás nélkül kelt át az úton, és tért a kiülőkkel, beülőkkel, pörkölt illatot eregető kávézókkal tarkított, hosszadalmas évekkel ezelőtt hosszú-hosszú életű macskakövekkel burkolt utcára. Ahogy kimérten lépkedett, a mellette elmaradó mesteri, antik, stílusos festményeket kínáló galériák és a modern, mindenféle stílust nélkülözve megfestett alkotásokat kínáló műtermek sorát bámulta. Csak akkor eszmélt fel a nézelődésből, mikor egy jobb oldalon fölé magasodó, rácsos spalettás épület falán lógva súlyos ólomkulcs cégér férkőzött a látóterébe. Tűnődve állt meg, hogy vajon rejtett-e el itt egykor valamilyen nyomot, hogy járt-e már itt valamikor. Nem túlságosan élénk emlékeire enyhén rásegített a bejárat fölé türkizkék és bordó festékkel mázolt felirat: Boldogsá(g)tor - végül jobb ötlete nem lévén, lassan lenyomva a kilincset belépett a szűkös helyiségbe. Az ajtó fölötti csengő halkan megszólalt, azonban egy lélek sem mulatta odabent az idejét, aki foglalkozott volna az érkezésével. Átszaladt a fején, hogy fordulhatna segítségért valamelyik - bizonyára a személyzetiek odújában körmöt lakkozó – Pincérlány feliratú blúzt viselő pincérlányhoz, de nagy valószínűséggel bolondnak nézték volna. Milyen kérdést tett volna föl? Alighanem valami olyasmit, hogy „mondja csak, nem emlékszik, hogy jártam-e itt valamikor úgy tíz évvel ezelőtt?” Nem, inkább csöndben, nem adva hírt a jelenlétéről nézett körbe; még így sem volt azonban nehéz dolga, nem sokaknak juthatott eszébe a bárpulttal szemben sorakozó bordó bőrfotelek fölött lógó miniatűr festmény templomán illegő keresztet karcsú rézkulccsá pingálni. Főszereplő közelebb lépett a képhez, és az asztalokon áthajolva leakasztotta az apró fejű szögről; közelebbről is szemügyre vette, majd mikor az emlékei hosszabb töprengés után sem irányították valamilyen egyértelmű nyomhoz, szórakozottan forgatni kezdte a kezében. Gondolatban vállon veregette magát, amiért így tett, miközben szemeivel már izgatottan falta a festmény hátsó felére tintával rótt sorokat:
Harmadik megálló: Kedves Illető, fogadja őszinte elismerésemet. Ön kincskeresésből méltán diplomázhatna kitűnő eredményekkel. Azonban ne legyen óvatlan, a kincset mindig könnyebb elveszteni, mint megtalálni. És hogyha nemtörődöm módon bánik vele, lehet, hogy úgy dönt, nem ad még egy esélyt, hogy meglelje. Márpedig most ez a kihívás áll Ön előtt. Jól hallom, azt mondja, hogy ön nem hagyott el semmiféle kincset? Ugyan kérem, akkor nem olvasná a szavaimat. Ne tiltakozzon, a boldogság életünk egyik igen fontos tényezője; ha időben elkezd kutatni utána, akkor még utolérheti, mielőtt végleg kiszabadulna a szíve útvesztőjéből. Ne késlekedjen, kövesse a kulcsot, a következő állomás az Egy Tér. Remélem, rosszul hallottam, és nem azt állítja, hogy még sosem járt ott. Na nem baj, majd most… Bizonyára kifáradt az eddigi megpróbáltatások során, úgyhogy frissítse fel magát néhány korty vízzel.
Főszereplő izgatottan visszaakasztotta a helyenként repedezett vásznú festményt a szögre, majd búcsúzkodás nélkül kiosont a kitartóan néptelen beülőből. A következő állomás ígéretével a szívében sietett tovább; arcát kellemesen legyeztetve a hűs széllel indult jobb felé, követve a térkép és a festmény kulcsa által mutatott irányt: nem telt hosszú időbe, amíg megérkezett a város széli, mindenki tekintete elől megbúvó Egy Térre, ahol leghatározottabb emlékei szerint is legfeljebb egyszer járt az életében. Amint kilépett a Kulcs utca árnyékot adó házai közül, hirtelen pillantott fel; tekintete néhány másodpercre elvakult - részben a fénylő napsugarak áradata miatt, másrészt a vele szemben tornyosuló, szédítően magas templom képétől. A tér közepén álló formás csobogó hangja kellemes muzsikával alapozta meg a gondolatait, ahogy a kútban türköződő napsugarak fölé hajolt, és tenyerével néhány kortyot merített magának a vízből. Miután csillapította a szomjúságát, kézfejével megtörölte a száját, és nyomok után kutatva lassan elindult körbe a kút mentén - tíz évvel ezelőtti önmaga utalása többé-kevésbé világos volt: valahol a víz környékén kellett keresnie a következő útjelzőt. Ismételten nem kellett csalódnia, a fiatalabb Főszereplő gondoskodott róla, hogy az idegeneknek és idősebb kiadású önmagának pontosan a kezébe adja a kulcsokat. De csakis a kiszemelteknek szánta őket: a durva márványba mélyedő betűket, melyeken most végigfuttatta ujjait, a kút egyik legalsó tömbjébe véste, amilyen mélyre senki se hajolna:
Köszöntöm a negyedik megállóban: Ön kitűnő tanítványnak bizonyul, csak biztatni tudom, hogy sose mondjon le a kitartásáról. Hogy végleg megbizonyosodjunk, megfelelő táptalajba hulltak a boldogság csírái, még egy utolsó nyom megtalálását vesszük tervbe erre a napra. Inkább nem is kérdezem, tudom, hogy még sosem számolta meg egy harang kondulásait. Most itt van az ideje, hogy megtegye … Tulajdonképpen igaza van, mikor azt kérdezi, hogy milyen ostoba ötlet ez. Valóban, a harang minden órában különbözőnyit kondul. Ezért nem lehet sosem megunni az énekét. Nocsak, nem tudja, hogy mihez kezdjen? Egy utolsó tanács, mielőtt tovább haladnánk: számolja meg a kondulásokat, akkor is, ha nem vezetnek sehova; ezzel bemelegít a csodák észlelésére arra az időre is, mikor nem lesznek Ön előtt útmutatóként a szavaim. Sikerült végrehajtania a küldetést? Egyetlen hangot sem szalasztott el? Akkor nézzen körbe a téren, látja ott azt a lépcsőt, amely felvezet arra a természetellenesen mélyzöld, és valóságosan toronymagas hegyre? Úgy van, ezt azért már tényleg nem lehet eltéveszteni. Látom, egészen megkedvelte a játékunkat. Na már most, egy kis testedzés sosem árt: irány a csúcs, odafent találkozunk! Hogy biztosan tudja, merre van a célja: keresse meg a legvénebb lényt a városban, fiatalítsa meg a boldogságával. Réges-régen szeretett a magasba mászni, igaz? Most itt a lehetősége, hogy bepótolja a lemaradást.
Főszereplő mosolygó szívvel dőlt hátra a tér egyik padján, majd mikor a templom harangja elütötte a következő negyed órát, figyelmesen hallgatta meg minden egyes kondulásának muzsikáját. Hamarosan elhaltak a harangzúgás utolsó szólamai is; ő felugrott a padról, és szapora léptekkel átvágott a tér világos kövein. Lelkesen tette a lábát a meredek hegyre vezető lépcsősor első fokára, majd gyorsan elsuhanó percek múltan kimelegedve érkezett meg az odafönt végtelen hosszan elnyúló zöld sík peremére. Ahogy újra bejárta a tíz évvel fiatalabb Főszereplő útját, az emlékei lassan megelevenedtek, most már nem kellett keresgélnie, lábai biztosan vitték célja felé: a sűrű gömbkoronájú, durva kérgű fa előtt tábla hirdette, hogy egy millennium óta gyökerezik ebben a földben. Mikor a szélben borzolódó sűrű lombcsomókba fúrta a tekintetét, az a felszabadult boldogság öntötte el a testét, melyről az eltelt tíz év alatt utolsó cseppig megfeledkezett. Nem sokat tétovázott, ösztönösen tette meg sorban egymás után a régen kitapasztalt mozdulatokat, melyekkel a legkényelmesebben mászhatott föl a fa vaskos ágain. Bevackolta magát a lombok láthatatlan sátrába és várakozva, ütemtelenül dobogó szívvel támasztotta meg a lábát a legfölső biztonságos elágazásban. Keresgélve emelte a tekintetét a zöld örvénybe: a lomb belsejében ritkásan meredő ágak egyikére - a kallantyújánál fogva - akasztott faragott barna faládikának nem volt hova rejtőznie előle.
Főszereplő türelmetlenül nyúlt érte, majd a bőrszalagot kioldozva a térdére támasztotta, amíg kényelmesebben elhelyezkedett. Rövid fészkelődés után mély lélegzetet véve a láda rozsdás fémzára után nyúlt: a keze csak lassan követte a szándékait, de engedelmesen elfordította a kallantyút, és végül határozott mozdulattal felcsapta a dobozka tetejét. Abban a hosszú-hosszú pillanatban, mikor felfedezte a láda filccel bélelt, üres gyomrában nyugvó, hajtogatástól hullámos papírt, szíve kihagyott néhány dobbanást. Kíváncsian, várakozó mozdulatokkal vette a kezébe és nyitotta szét a megsárgult lapot. Tágra nyitott szemekkel bámult a gyűrött oldalra, azon azonban mindössze egyetlen, haszontalan szó állt:
Végállomás
Főszereplő lassan eresztette le a kezében ernyedten szorongatott papírt. A csalódottság hullámai néhány röpke pillanatra elárasztották a szívét, a kiábrándultság pár gondolat erejéig legyőzte őt.
Mégis, lassacskán akaratlanul is elcsendesült a lelkében dúló vihar, és valamifajta elégedettség vette át a tomboló áramlatok helyét: talán egy döntésen múlt mindez, de most értette meg, hogy a boldogságot nem az útmutatókban kellett keresnie, hanem saját magában - a jelzőtáblák csak segítettek, hogy emlékezzen. Bár a szíve mélyére kellett ásnia érte, de az útja végére megszerezte a kitartás, a fiatalság és az öröm kulcsát. Az eltelt tíz év kiábrándulásai és akadályai ellenére sikerült megőriznie önmagát, amely az igazi megbékélést jelentette számára a világban.
Mégis, lassacskán akaratlanul is elcsendesült a lelkében dúló vihar, és valamifajta elégedettség vette át a tomboló áramlatok helyét: talán egy döntésen múlt mindez, de most értette meg, hogy a boldogságot nem az útmutatókban kellett keresnie, hanem saját magában - a jelzőtáblák csak segítettek, hogy emlékezzen. Bár a szíve mélyére kellett ásnia érte, de az útja végére megszerezte a kitartás, a fiatalság és az öröm kulcsát. Az eltelt tíz év kiábrándulásai és akadályai ellenére sikerült megőriznie önmagát, amely az igazi megbékélést jelentette számára a világban.
